A csodálatos mandarin Bartók Béla balettzenéje, amit a szerző csak „egyfelvonásos pantomimnak” nevezett.
Bartók 1917-ben egy folyóiratban bukkant rá Lengyel Menyhért történetére (amely eredetileg a Gyagilev-balett számára készült 1912-ben), és az ezt követő évben írta meg balettjét.
Egy 1919-es beszélgetésben a Csodálatos mandarin általa “csodálatosan szépnek” titulált cselekményét Bartók következőképpen fogalmazza meg: „Egy apacstanyán három apacs kényszerít egy fiatal leányt, hogy csábítson fel férfiakat magához, akiket ők aztán kirabolnak. Az első egy szegény legény, a második sem különb, de a harmadik egy gazdag kínai. A fogás jó, a leány tánccal mulattatja, és a mandarinban felébred a vágy, a szerelem hevesen fellobban benne, de a leány irtózik tőle. Az apacsok megtámadják, kifosztják, a dunyhába fojtják, karddal szúrják keresztül, majd felakasztják, mindhiába, a mandarinnal nem bírnak, szerelmes és vágyakozó szemekkel néz a leányra. Az asszonyi invenció segít, a leány eleget tesz a mandarin kívánságának, mire az holtan, élettelenül terül el.” Bartók számára nem a nyersen realista történet volt fontos, hanem a benne rejlő humánum: a nagyvárosi lét, a mindennapi élet által elnyomott emberi lélek szenvedése, s e szenvedés megváltása, mely csak a szerelemben lehetséges.
